TIMO PAKKANEN, A MIKULÁS

TIMO PAKKANEN, A MIKULÁS »»

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat mi közép-európaiak, mert a finnek december 6-án a függetlenség kivívását ünneplik. Így aztán Télapónak is lehetősége nyílik egy kis kiruccanásra, az ajándékok szétosztására. A szakállas öreg és a rénszarvas szán képe rendszeresen visszaköszön karácsonyi képeslapokon, csokoládéfigurák formájában, időnként pedig már a pesti utcákon is felbukkan, egy kicsit háttérbe szorítva Jézuskát. Az üzlet tehát megy, Télapó itt van, Télapó ott van. Egy időben mindenhol. Kicsinyek, felnőttek egyaránt boldogok. A télapóság csak látszólag könnyű falat. A felszín alatt rejlő hatalmas munkát, a felkészülés terhét, a felelősséget kevesen látják. Timo Pakkanen (= zimankó; véletlen, de stílszerű) hivatásos Télapóként járja a világot. Feladata nem csak a kívánságok teljesítése, ezenkívül, – Finnország legismertebb lakójaként –, az országról alkotott kép kialakításában is szerepet játszik.

Timo Pakkanen, egy archív felvételen

PR Herald: – Miként lesz, lehet valakiből hivatásos Télapó?

Timo Pakkanen: – Az egész dolog húsz évvel ezelőtt kezdődött. Zsebpénz-keresési szándékkal egyik karácsonykor elvállaltam egy nagyáruházban a Télapó szerepet. Megtetszett a dolog, és következő évben megint magamra öltöttem a piros köntöst. Mára pedig már az egész világon szívesen látott vendég vagyok.

PRH: – Ez azt jelenti, hogy sokat utazik, elfoglalt. Mely országok szerepelnek az idei programban?

T.P.: – Az idei karácsony nagyon zsúfolt lesz, hiszen először Ciprusra várnak, onnan pedig utazom tovább Bangkokba és Taiwanra. Ez néha bizony fárasztó, de egyáltalán nem bánom. A Télapóság az a szerep, amiben jól érzem magam. Gondolja csak el, milyen érzés első élő Télapónak lenni Taiwanon.

PRH: – Ez gondolom, komoly felkészülést igényel, hiszen a felelősség hatalmas: Ön nem csak Télapó, hanem Finnország utazó nagykövete is. Milyen (vagyis inkább melyik) Finnország van a zsákjában?

T.P.: – Valóban, az ajándékosztáson, a műsoron kívül a másik feladatom a finnekről alkotott kép gazdagítása, és néha sajnos helyesbítése is. A Télapó szerepe szerencsés ebben a témában, ugyanis úgy tudok beszélni magunkról, mint kívülálló, hiszen a Télapó nem finn, és persze a gyerekek áhítattal figyelnek rá. De nem csak a kicsinyek közül kerül ki a hallgatóság. A hivatalos program után a vendéglátók mindig szerveznek valamilyen rendezvényt, ahol sok és sokféle ember megfordul. Ezeken a beszélgetéseken természetesen olyan képet próbálok alkotni Finnországról, amely igazi érdeklődést kelt a partnerekben. Rengeteg kérdésre kell válaszolnom, és némelyikük bizony pironkodásra késztet. Még szerencse, hogy a szakáll elrejti zavaromat.

PRH: – Mondana néhány példát?

T.P.: – Felnőtt vendéglátóim például sokszor rákérdeznek: valóban iszákos nép-e a finn? Ez egy komoly téma, nem lehet tréfával elütni, mert nem ezt várják. A vége rendszerint egy kiadós beszélgetés, amely során a házigazdák is egy kicsit kitárulkoznak. Sajnos nem vagyok társadalomkutató, sem antropológus. Gazdag forrást szalasztok így el. Egy másik rendszeresen felmerülő téma a szauna, amely számunkra a hagyományos tisztálkodó, elmélkedő „szentélyt” jelenti, míg más népek inkább a sportolással, a kikapcsolódással asszociálják. Annak ellenére, hogy beszélgetéseink a hagyományos, már-már sztereotipikus témákat érintik, úgy gondolom, hogy nagyon hasznosak. Nem csak abból a szempontból, hogy a világ többet megtud rólunk, hanem mi magunk is sokat tanulhatunk, okulhatunk.

PRH: – A Télapó-nagykövet szerepet világosan látom. Hogyan működik ez visszafelé, amikor a hallottakat a hazai „közönséggel” kell megosztani?

T.P.: – Minden külföldi utam után elkészítek egy félhivatalos jelentést – csúnyán hangzik, ugye? – amelyet értékelnek a turné szervezői, és továbbítanak a médiának. Rendszeres vendége vagyok a Radiomafia „Vízkereszt” című műsorának, amely a karácsony és az Újév tapasztalatait összegezi laza beszélgetéseken, történeteken keresztül. Ezenkívül tervezem egy könyv kiadását, amelyben az elmúlt tíz év élményeit gyűjtöm csokorba.

PRH: – Nem bánja, hogy míg mások ünnepelnek, addig Önnek dolgoznia kell, s hogy nem élheti át a karácsony hangulatát?

T.P.: – Ez egyáltalán nem így van. Voltaképpen már szeptemberben a karácsony varázsában élek, mert a felkészülés – amely februárban kezdődik – ekkorra ér végső stádiumába. Így aztán még szerencsésebb helyzetben vagyok, mint a többiek. Az én karácsonyom legalább négy hónapig tart.

PRH: – Ilyenkor, december közepe felé egyre több rénszarvas-fogat, Télapó és krampusz tűnik fel országszerte. Úgy tűnik, nem is olyan rossz üzlet az ajándékozás. Hány hivatásos Télapó dolgozik Finnországban?

T.P.: – Természetesen csak egy Télapó van…! Az igazat megvallva nem tudom, hányan vagyunk, úgy gondolom néhány százan. Külföldre azonban csak az igazán kiválóak mehetnek. Nem mindegy, ki és hogyan képviseli az országot. A szakmai ismereteket az úgynevezett Télapó-főiskolán lehet elsajátítani, amely pillanatnyilag Jyväskylä-ben van. Ez két hónapos kurzus, ahol a résztvevők felkészülnek Télapó-történelemből, öltözködési ismeretekből – a szakáll, a köntös, a csizma mind olyan darab, amely figyelmet követel –, tanúságot tesznek nyelvtudásukról, hiszen legalább két idegen nyelvet kell tárgyalóképes szinten ismerniük. A dolog tehát komoly, és nem ad életre szóló jogosítványt, az engedély két évre szól. Még így is sokszoros a túljelentkezés. A Télapó-imázs ápolása számunkra fontos, mert vannak helyek, ahol csak emiatt tudják, hol is van Finnország és Korvatunturi (Ful-hegy). Személy szerint pedig nem szimpatizálok azokkal az utcai Télapókkal, akik a mítoszt semmibe véve pusztán elvégzendő munkának tekintik a dolgot. Számomra ez igenis hivatás.

PRH: – Hogyan született ez az imázs?

T.P.: – A dolog 1927-ben kezdődött. A Télapót – mondhatnám engem is – egy Markus bácsi nevű rádiós személyiség találta ki. Műsoraiban azzal próbálta meg leszoktatni a gyerekeket a csínytevésről, hogy egy Joulupukki (Télapó) nevű szakállas öregember, aki a karácsonyi ajándékokat hozza, csak akkor hallgatja meg kívánságukat (a hegy fülén keresztül), ha jól viselkednek. A gyökerek egyébként régi korok pogány hagyományai: az év legrövidebb napjai decemberben vannak, amikor a pogány népek hatalmas szertartásokkal, ünnepléssel próbálták a gonosz szellemeket távol tartani. Finnországban a sötétség szellemei kecskebőrt és szarvat hordtak, ajándékot inkább követeltek semmint adtak, és cserébe nem okoztak károkat. A kereszténység terjedésével pedig a hagyomány fokozatosan megszelídült.

 

A cikket itt olvashatod tovább: ##Prherald / TIMO PAKKANEN, A MIKULÁS

{$excerpt:n}