Harc a reményért – Agón-ősbemutató a Nemzeti Színházban olvasható a bdpst24.hu weboldalán.
„Káromkodásból katedrális performansz, csak TE érted” – így jelzi a színlap…
A teljes cikk itt olvasható:
Harc a reményért – Agón-ősbemutató a Nemzeti Színházban
Ahogy a bdpst24.hu beszámolt ma róla:
„Káromkodásból katedrális performansz, csak TE érted” – így jelzi a színlap a Nemzeti Színház új bemutatójának, az Agónnak a műfaját. Józsa Péter Pál monológjából az ókori görög színház miliőjét felidéző teret és színházi nyelvet formált Vidnyánszky Attila rendező, az egyszereplős darab itt több figurára bomlik, a sűrű szövetű előadásban zenészek, szólóénekesek és a Honvéd Férfikar tagjai teremtik meg a színészekkel együtt a produkció egészen különleges atmoszféráját. A március 3-ai főpróbán az Agón rendezője és két szereplője beszélt a próbafolyamatról és az előadásról.
„A darab írója polihisztor volt, kiváló zeneszerző, remek filmes, de díszlettervezőként is megállta volna a helyét, hanem az a sors jut neki, ami jutott” – mondta el Vidnyánszky Attila a szerzővel kapcsolatban. „Józsa Péter Pál szövege egészen döbbenetes. Úgy hét-nyolc éve keresett meg engem, akkor még a zene nem volt teljesen kész és a szöveg is csak majdnem, úgyhogy lekövettem azt a folyamatot is, amíg elkészült. Rögtön az elején tudtam, hogy valamikor színpadra fogom állítani, nagyon megfogott a szöveg sűrítettsége, a rengetegféle asszociáció, a bátor történelmi összefüggés-keresés, az egésznek a szívből jövő indulata, az a sikolyhalmaz, ami árad ebből a műből, elképesztően jó minőségű szövegnek tartottam és tartom most is. Leginkább olyan ez, mint egy opera, csak nem áriák szövik át, hanem egy hatalmas monológ az egész. A szerző egy személyre írta, a klasszikus görög színházra visszautaló módon, karral, egy szereplővel, egy arénába helyezve. Ezt továbbgondoltam és nyolc színészre „bontottam szét”. A zene nagyon hangsúlyosan van jelen az előadásban, néhol át is veszi a szó szerepét, mondhatni, legyőzi a szót, de ez is a szerző elképzelése szerint működik. Nagyon komoly munkát végeztünk a darabbal, nagy odafigyelést igényel, és az utolsó pillanatig zajlik a finomhangolása a műnek a zenekarral és a kórussal együtt. Nagyon izgalmas munka volt ez a színészekkel is, hiszen minden egyes sorát pontosan meg kellett fejteni, a görög neveknek-történeteknek utánanézni, az utalásokat kibogozni, alapos felkészülést igényelt a próbafolyamatban. Teljesen másfajta munka volt, mint mondjuk, a Rómeó és Júlia esetében, ahol van egy gyönyörű történet, egyértelmű vonalakkal, karakterekkel. Ebben a szövegben mindez nincs, itt asszociációs irányok vannak, a viszonyrendszert már mi találtuk ki hozzá, de úgy, hogy ne „történetesítsük”, igyekeztem megmaradni az alapanyag diktálta érzeteknél, annál az összetettségnél, ami a szövegben is benne van. Ugyanezt az összetettséget képviseli a zene is a dallamfoszlányokban megjelenő idézetekkel, amelyek épp csak pici inspirációt adnak gondolatébresztőül. Az egész darab arra hívja fel a figyelmet, hogy egyszerre vagyunk okozói és elszenvedői tetteink következményeinek, ez a világ azért olyan, amilyen, mert mi tesszük ilyenné. Nem más szabadítja ránk a háborút, mi vagyunk a felelősek érte, mindannyian. Most is ezt látjuk magunk körül, mire felépülne Európa, és begyógyulnának azok a sebek, amelyek az előző világégésekben keletkeztek, addigra, sajnos, újakat okozunk, ennek felelősségével szembe kell néznünk.”
„Először kicsit kétségbeestem a szövegtől” – meséli Martos Hanga, színészhallgató, aki Nagy Mari mellett a női princípiumot képviseli az előadásban. „Annyi mitológiai, történelmi utalást tartalmaz, hogy szinte szótáraznom kellett, igyekeztem mindennek utánanézni. Nagyon nagy kihívást jelentett az elvont gondolatokat úgy színpadra rakni, hogy közben szituációkat is érzékeltessünk, igaz ezek valójában kis töredékek csupán. Próbáltam kitalálni, milyen konkrét helyzeteknek felelnek meg a gondolatok, amelyek megjelennek ebben a műben. Voltak hasonló gyakorlataink az egyetemen is, igyekeztem ebből a módszerből kiindulni. A próbákon nagyon sokat ötleteltünk, lépésről lépésre haladtunk, azt lehet mondani, hogy közös alkotói folyamat volt. Mivel ez nem egy hagyományos darab, jobban rá kellett hagyatkozni a rendezői koncepcióra, Vidnyánszky Attila útmutatásaira, ez egyúttal azt is jelenti, hogy meg kellett bíznom benne, abban, hogy az egész jól működik majd. Azt hiszem, ez a bizalom megszületett bennem. Nehézség volt viszont a zene, hiszen eleinte nem a zenekarral dolgoztunk együtt, hanem felvételre próbáltunk, később az élő zenét is nehéz volt megszokni, összehangolni a színpadi történésekkel. A zene viszont nagyon sokat ad hozzá az előadás hangulatához. Nagyon nehézzé teszi most ezt az előadást az is, hogy a tartalma összecseng a világ külső történéseivel, a háborúról szóló gondolatok például. Örökérvényű probléma az emberiség történetében az erőszak, vagy a férfi-nő viszonyban az egymás megértése-meg nem értése, ezek mind benne vannak a darabban.”
„Olyan ez az egész, mint egy asszociációs áradat, egy hatalmas gondolatfolyam” – mondja Mészáros Martin, az előadás egyik szereplője. „A szöveg elsősorban az érzékekre igyekszik hatni, ehhez a zeneiség is hozzájárul. A szövegben pontosan be vannak jelölve a zenei részek, így gyakorlatilag mi is partitúra szerint mozgunk, Strausz Kálmán karmesterrel úgy gyakoroltuk be, mint egy zeneművet, intett, hogy mikor kell belépnünk. Ez merőben újszerű színészi feladat, nagy technikai kihívás volt, hiszen zenei végszavakra kell reagálnunk. Maga az alapanyag egy ember védőbeszéde, ezt interpretáljuk úgy, hogy mindenki egy kicsit vádló és vádlott is a történetben, és ehhez építettük hozzá a szituációkat, a szereplők közötti viszonyokat, nehéz, de szép közös munka volt. Teljesen másfajta nyelvet beszélünk, mint amit a néző megszokott, nincs lineáris történet, ez egy helyzet, amelyben egy ember elmond egy vádbeszédet. Mi is asszociálunk a játékunkkal, azt meséljük el, ami nekünk jutott eszünkbe a szövegről. A néző szerintem akkor jár el jól, ha engedi hatni magára az érzelmeket, és nem akar mindent precízen értelmezni, úgy viszont biztosan hatni fog. Maga a mű nagyon sötét képet fest a világról, de a mi előadásunk végén mégis megszületik a remény, és szerintem ez a legfontosabb üzenet, hogy bármennyire lent vagyunk, bármilyen sötét is ez a kép, ha a végén megcsillan a remény, akkor érdemes küzdeni. A cím is ezt sugallja, az Agón, mert ez azt jelenti, hogy verseny, de inkább az életért, a reményért folyó versenyről van szó, számomra legalábbis ez a mondanivalója. Minden mondata rímel a mára, annak ellenére, hogy görög utalásokkal átszőtt a szöveg szellemi háttere.”
Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház
Tovább az eredeti cikkre: Harc a reményért – Agón-ősbemutató a Nemzeti Színházban
